Negyven éve vezették be Svájcban a nők szavazati jogát, elég rögös út eredményeként. Elvben már az 1848-as alkotmány is tartalmazta azt a kitételt, miszerint minden ember egyenlő, de annak 1874-es, első módosításkor sem kerültek be a nők politikai jogai, pedig előtte heves viták folytak erről.
Az 1918-as országos általános sztrájk kilenc követelésének második pontja a politikai jogok kiterjesztése a nőkre. 1929-ben 170 ezer női és 80 ezer férfi aláírásával (az akciót a nőszervezetek közül csak a katolikus asszonyegylet ellenezte) újabb petíciót nyújtott be a nők szavazati jogáért küzdő egyesület (az akkori lakosság 5%-a lehetett), de ezt a témát a kormány, a héttagú szövetségi tanács évtizedeken keresztül nem volt hajlandó napirendre tűzni.
Kissé (de nem nagyon) sarkítva, Svájcban a demokrácia majdhogynem fordítva működik, mint Magyarországon: míg a magyar nép hatalmát képviselők útján gyakorolja és csak néhanapján szól bele népszavazások révén konkrét kérdésekbe, Svájcban a nép a hatalmat népszavazások útján gyakorolja és úgy évente négy alkalommal (egyenként több kérdésben is) direktben közli a politikusokkal, merre hány méter a nagyobb horderejű konkrét ügyekben. Próbáld megmagyarázni egy svájcinak a nem ügydöntő népszavazás fogalmát: nagyokat fog pislogni. Azt meg végképp nem fogja érteni, hogy pénzügyi kérdésekről miért nem dönthet a nép – ott a nagyobb országos, kantonális és helyi beruházásokról speciel kötelező népszavazást tartani, és népszavaznak olyasmikről is, mint a nyugdíjrendszer módosítása vagy a gyes bevezetése (és a lakosság bizony képes jóléti intézkedéseket elutasítani, ha úgy látja, túl sokba kerül). Szóval Svájcban nem lett volna elég a politikusokat meggyőzni.
Bár a második világháború hozzásegítette a svájci nőket ahhoz, hogy az ország őrzésére kivonult férfiak otthoni munkájának ellátásával bizonyítsák általános rátermettségüket (Magyarországon a nők első világháború alatti helytállásának volt hasonló szemléletformáló hatása), harsány fellépés helyett inkább csendes módszereket választottak a női aktivisták, és ezzel nem biztos, hogy jól jártak.
A női szavazati jogot az 1950-es évekre sikerült napirendre tűzetni a politikusokkal. 1957-ben egy községben a nők a helyi önkormányzat egyetértésével szavaztak, amiből nagy skandalum lett – a helyiek azzal érveltek, az ő dolguk a szavazói névjegyzék felállítása, és sehol nincsen megtiltva a nőnek a szavazás (hiába nyelvtanilag hímnemű a polgár a törvényekben, ha az adózásánál beleértendők a nők, akkor a politikai jogoknál miért is nem?) – de akkora volt az általános felháborodás, hogy a kanton és a szövetség érvénytelenítette a wallis-i Unterbäch szavazását. Két évvel később végre sor került az első népszavazásra, de persze sok svájcinak is maga felé hajlik a keze, így ekkor még elutasították az indítványt. Igaz, három kantonban többségben voltak az igenek, így ott a kantonális és helyi szinten eldöntendő kérdésekben szavazó- és választójogot kaptak a nők.
A hatvanas évekre a svájci nők jogfosztottsága nemzetközileg is kezdett ciki lenni; az emberi jogokat védő Európa Tanácshoz való csatlakozás is felemás volt, hiszen a nők szavazati joga nélkül az európai emberijogi egyezményhez sem tudtak csatlakozni. Otthon közben folyamatosak voltak a tiltakozó akciók. 1971-ben ismét sor került népszavazásra, és ezúttal a svájci férfinép kétharmados többséggel vette fel a nőket a politikába.
Persze ez még korántsem a történet vége, hiszen sok tennivaló még hátravolt és -van. Az viszonylag közismert, hogy az utolsó kantont 1990-ben a szövetségi bíróság kötelezte a nők szavazójogának bevezetésére (ehhez a helyzethez talán hozzájárult, hogy arrafelé a választójogot akkoriban nem titkosan, hanem nyilvánosan, falusi gyűléseken, kézfeltartással gyakorolták).
A szavazati jog elnyerésének húszéves évfordulója alkalmat adott az összegzésre, és a svájci nők kevesellték az eredményeket. 1991-ben bestseller lett egy szociográfia: Iris von Roten „Frauen im Laufgitter” című könyvét az 1958-as országos kiállítás egyik mellékhelyszínén mutatták be, és óriási felháborodást keltett. A közel hatszáz oldalas, a nők helyzetét a gazdaság, a munkaerőpiac, a szexualitás, a házasság, az anyaság, a politika és a családi munkamegosztás szempontjaiból elemző kötet a legjobb szociográfia, amit valaha olvastam, és a komoly téma ellenére egy pillanatig sem unalmas - mindenkinek csak ajánlani tudom, aki ért németül. Von Roten éleslátásához ugyanis annyi irónia párosul, hogy nem lehet nem nevetni, de a nevetés nem megy a felháborodás rovására. Érthető is, hogy ez a tükör annyira felháborította kortársait, hogy a kiadó nemigen merte forgalmazni, és inkább bezúzatta. Könyve újra kiadását az anyai ágon régi feminista családból származó, jogász von Roten már nem érte meg: egy autóbalesetben szenvedett sérülések és látása és hallása gyengülése arra indították, hogy 1990-ben 73 évesen tudományos alapossággal megválasztott módszerrel véget vessen életének: „A jól nevelt vendég tudja, mikor kell távoznia az élet asztalától” – mondta.
Az akkor már több, mint 30 éves könyv számos részletében 1991-ben is a maguk helyzetére ismertek a nők, annak ellenére, hogy időközben számos előrelépés történt.
Az 1970-es évek nőmozgalma külföldön is hangosabb volt, és a svájci nők is szerveztek látványosabb akciókat, így pl. vizes pelenkákat hajigáltak a parlamenti képviselőkre. 1979-ben nyílt az első védett ház bántalmazott nőknek, ami 1981-ben telefonszolgálattal bővült. A 80-as években aztán több lehetőség volt a célokat csendesebb munkával átültetni a gyakorlatba.
1981. június 14-én kodifikálták a nemek egyenlőségét az alkotmányban.
1984-ben megválasztották az első nőt a szövetségi tanácsba (magyarul 1984-ben választottak először női minisztert), később módosítottak a családjogon is (amelyet elsősorban a női szavazóknak köszönhetően fogadtak el), de a női politikai jogok 20. évfordulóján, 1991. február 7-8- án szervezett nőparlamenti ülésen az ott összegyűlt 250 nő hat témakörben konkrét követelések hosszú sorát fogalmazta meg: kezdve az egyenlő munkáért egyenlő bértől és a munkaerőpiaci lehetőségek javításától a családi állapottól független nyugdíjig és a családi munkamegosztás egyenlőbbé tételéig.
A hiányosságok hosszú listáját látva június 14-ére a szakszervezeti nőtagozatok országos nősztrájkot hirdettek (a nemek közötti egyenlőség alkotmányba emelésének tizedik évfordulója alkalmából) és felhívta a nőket, hogy arra a napra szüntessék be a munkavégzést – legyen az fizetett vagy nem fizetett munka. A közhangulatot jellemzi, hogy azon a kellemes tavaszi napon félmillió lány és nő vonult az utcákra (azaz a nőnemű lakosság hatoda-hetede) – és a tüntetés számos helyen gyakorlatilag népünnepéllyé „fajult”, jobb érzelmű férfiak (köztük a zürichi városi tanács elnöke) pedig kivonultak krumplit pucolni és gulyáslevest főzni a felvonulóknak.
Azóta javult a tudatosság, nőttek a lehetőségek, és így pl. botrány lett abból, amikor az amúgy tulajdonképpen "kvótás" szövetségi kormány (amely attól kvótás, hogy figyelnek arra, minden párt, minden nyelvterület és hosszabb távon minden kanton arányosan legyen jelen) választásán (merthogy ezeket a minisztereket egyenként választja meg a parlament) az egyik párt hivatalos női jelöltjét kigolyózta férfi társa (a párt végül egy másik nőt jelölt a neki járó miniszteri székbe, akit meg is választottak).
Mára 30%-ra nőtt a nők aránya a nagy kamarában, a szövetségi kormány hét tagja közül 4 nő (Micheline Calmy-Rey, Doris Leuthard, Eveline Widmer-Schlumpf, Simonetta Sommaruga). Az államelnöki funkciót rotációban látják el a kormánytagok, az idén is és tavaly is egy nő volt soron (tavaly Leuthard, az idén másodjára Calmy-Rey). Emellett a kancellár (kb. kabinetfőnök, akit ugyanúgy mint a kormánytagok a parlament választ meg) is nő (Corina Casanova), és tavaly mindehhez még a két kamara mindegyikét nő elnökölte.
Persze épp az, hogy ennek hírértéke van, mutatja, mennyire messze vagyunk még a valódi egyenlőségtől.
